Az egészségügyi ágazat körüli feszültség nem az elmúlt napokban kezdődött, hanem hosszú évekre nyúlik vissza. 2007-ben szétverésre került az Egészségügyi Minisztérium és megszüntettek 16.000 kórházi ágyat, 2010-ben már nem neveztek ki egészségügyi minisztert, 2011-ben elindult a centralizáció, a kórházakat elvették az önkormányzatoktól, majd 2013-ban az addigi államigazgatás rendszer, 2016-ban pedig a Tisztiorvosi Szolgálat (ANTSZ) esett át indokolatlan mértékű átalakításon. 2020-ban, az egyébként is ingatag lábakon álló egészségügyi rendszernek hirtelen meg kellett bírkóznia egy ismeretlen kórokozó okozta világjárvánnyal úgy, hogy szakértő vezetést már csak nyomokban tartalmazott a köz- és államigazgatás…gondoljunk csak arra, hogy 2017-ben megszüntették és 3 szervezet között dobták szét a Országos Epidemiológiai Központ maradványait. Mindezekkel párhuzamosan 2020. noveber 18-án hatályba lépett Az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló 2020. évi C. törvény, amelynek kapcsán mind alkotmányossági, mind nemzetközi jogi problémák felmerültek.
Érezhetően, hosszú ideje gyűlik már a feszültség az egészségügyi ágazatban dolgozók és az ágazat irányítása, illetve a betegek és az egészségügyi ellátórendszer között.
Az egészségügyi rendszerek működtetésének alapvető célja (1) a lakosság egészségének megőrzése és javítása, (2) az egészség megromlásából fakadó és gyógyításhoz szükséges anyagi terheknek az adott társadalomban igazságosnak tartott megosztása, illetve (3) a lakosok szükségleteinek való megfelelés. Ennek egyik eszköze a megfelelő adatgyűjtés és adatelemzés lenne. Az egészségügyi tárgyú, észszerűen megszervezett adatgyűjtés kiemelten fontos, jogszabályban kerül felsorolásra, milyen adatkezelés célokra lehetne felhasználni az adatokat, így többek között az egészség megőrzésének, javításának, fenntartásának előmozdítását, a betegellátó eredményes gyógykezelési tevékenységének elősegítésére, orvos-szakmai és epidemiológiai vizsgálatra, elemzés készítésre, az egészségügyi ellátás tervezésére, szervezésére, költségek tervezésére.
Tény, hogy rengeteg adatot gyűjtünk. Jogszabályok tömkelege írja elő, mely adatokat mely szervezetknek kell továbbítani, teljesség igénye nélkül például a Nemzeti Népegészségügyi Központnak (NNK), a Nemzeti Egészségügyi Alapkezelőnek (NEAK), Központi Statisztikai Hivatal (KSH), a különböző betegségregiszterekbe (pl.: Nemzeti Rákregiszter), az Eleketromos Egészségyi SZolgáltatási Térbe (EESZT), az Országos Vérellátó Szolgálathoz (OVSZ), a Nem Várt Események Jelentési Rendszerébe (NEVES). A szervezetek rengeteg jelentési felületet használnak (pl.: Országos Szakmai Információs Rendszer (OSZIR), Nemzeti Nosocomialis Surveillance Rendszer (NNSR)). Ezek között vannak kötelező-, ill. önkéntes adatszolgáltatások is.
Megfelelő adatszolgáltatási fegyelemről azonban leginkább csak azokban az esetekben beszélhetünk, ahol van következménye a jelentésnek, ahol nincs ott lazának mondható. Ez nem csupán a többi adat pontatlan és hiányos rögzítéséhez vezethet, hanem például a magasabb finanszírozást eredményező, torzított adatszolgáltatáshoz is. A szolgáltatott adatok ellenőrzése általában nem történik meg, így a hibákra sokszor nem is derül fény.
Rengeteg párhuzamosság található a bekért adatok körében. A Tauffer- statisztika (születési adatok) kapcsán a NEAK (Nemzeti Népegészségügyi Központ), az OKFŐ (Országos Kórházi Főigazgatóság), ill. a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) is gyűjt adatokat, egymástől függetlenül, némileg más fókusszal. De ugyancsak részben párhuzamos adatszolgáltatás történik például a rákbetegek adatai tekintetében, hiszen egyrészt a NEAK-nak, másrészt a Nemzeti Rákregiszterbe is továbbítani kell az információkat. Ráadásul a legtöbb adathalmaz nincs összekötve egymással, így együttes elemzésük szinte lehetetlen.
Fontos szempont az elemzések kapcsán az adatokhoz történő hozzáférés. Ezt sokszor nem megfelelő mértékű, melyet részben az államigazgatási szervek közötti adatáramlást szabályozó jogszabályok, részben a (szak)politikai célokra felhasznált adatokhoz történő hozzáférés korlátozása okoz.
A megfelelő elemzésekhez szükség lenne azoknak az információknak az összegyűjtésére és számontartására, hogy kik, milyen rendszerességel és milyen formában gyűjtenek adatokat. Elemző tevékenység végzéséhez így könnyen követhető lenne, honnan kérhető be és milyen információ. Orvosolható lenne a párhuzamos adatszolgáltatás kérdése, ami csak terheli az egészségügyi ellátókat és növeli az adatok pontatlanságát. Megfelelő revizióval kiderülne, milyen új adatkörökre van szükség, melyek elavultak.
Jelenleg olyan banális információkat nem tudunk (hivatalosan) az egészségügyi intézményekről, hogy például van-e WC papír és szappan a mosdóban. De azt sem tudjuk, hány olyan eset van, hogy valaki nem tud időpontot foglalni a háziorvoshoz, vagy ha kihívja, akkor háziorvos nem megy ki. Nem tudjuk, hány indokolatlan mentőhívás történik, vagy hányan mennek indokolatlanul a sürgősségi osztályra vagy alapellátási ügyeletre, de azt sem tudjuk, hogy ezekből hány olyan eset van, amikor valaki azért megy oda, mert nem tudott másképp ellátáshoz jutni. Nem tudjuk, hány ember nem kap megfelelő ellátást.
Nem tudjuk, hány egészségügyi dolgozó van kiégve.
Mindebből a betegek azt látják, hogy nehezen férnek hozzá az ellátásokhoz, hogy kuszák a betegutak, hogy szerencse kell ahhoz, hogy jó ellátóhoz kerüljenek. Az ellátók pedig azt, hogy a betegek sokszor nem az állapotuknak megfelelő ellátási szintet választják, hogy a munkakörülmények rengeteg kívánnivalót hagynak maguk után, hogy a szabályok sokszor köszönőviszonyban sincsenek a gyakorlattal.
Az az igazság, hogy keveset tudunk arról, hogyan is működik igazából az egészségügyi rendszer.
Megfelelő elemzés és szakértők nélkül nem lehet a problémák gyökérokait feltárni, nem lehet hosszútávon működő koncepciókat kialakítani, vagyis nem lehet jó egészségügyet csinálni.
Hivtkozások:
Az országos tisztifőorvos tájékoztatója a nemzeti nosocomialis surveillance rendszer (nnsr) 2016. Évi eredményeiről (http://www.oek.hu/oek.web?to=2478&nid=1071&pid=1&lang=hun)