Nem mondhatom el senkinek?

Annyira belejöttünk Gresz Ágnessel a rokon szakmáink mentén napok óta folytatott elmélkedésbe, hogy rávett: még egy témát fejtsek ki röviden. Így lett végül egész kis sorozat a vendégírásaimból. Köszönve a lehetőséget, íme a harmadik rész.

***

Első írásomban azt kerestem, hol van a határ a segítő szakmákat képviselők hősies önfeláldozása és a racionális én-védő mechanizmus között. A másodikban a válsághelyzeti nyilvános kommunikációt érintő dilemmáimat osztottam meg.

Mindkettőt rendkívül fontosnak gondolom ezekben a nehéz időkben, mert ha elég jól csináljuk ezt is, azt is, segítenek túlélni – a szó minden értelmében.

De lapul itt még egy fontos jelenség, amiről egyelőre kevesebb szó esik. A segítő szakmákban dolgozók a hétköznapi munkájukban is rendkívül nehéz helyzeteket élnek meg. Az elég jól segítés örökös kétsége, a belső motiváció megőrzése, a kiégés megelőzése, elkerülése mindegyikük számára óriási feladat. Nyilván van, aki egyszerűbben, van, aki nehezebben oldja ezt meg. De akkor is nagy kérdés, hogy a mindennapi történéseket, az ezekkel járó nehézségeket, gondokat, bánatot mikor, kivel, hogyan lehet úgy megosztani, hogy közben morálisan és jogilag is belül maradjunk a számunkra előírt titoktartás keretein. El is mondjuk, meg ne is. Diszkrétek is maradjunk, de ne az (el)hallgatás mély kútjába kelljen leereszteni érzéseinket, elakadásainkat.

Anélkül, hogy a pszichológia általam csak „ugatott” terepére merészkednék, kommunikációval foglalkozóként, illetve egy másik segítő szakmát gyakorló – rendészeti – szakembereket képzőként kérdezem félhangosan: valóban nem mondhatom el senkinek?

Kétségkívül az egyik legjobb platform a munkatársakkal, bajtársakkal megbeszélni közös dolgainkat. Erre gyakorlatilag nemcsak a munkahelyen, hanem azon kívül is gyakran látni példát: nem véletlen, hogy a legtöbb emberszakmában dolgozó, ha magántársaságban összejön, kisvártatva akkor is „szakmázni” kezd, ha egyébként lépten-nyomon hangoztatja, hogy pont ezt nem szeretné. Sokan közülük épp ezért választanak tudatosan más területen dolgozó baráti társaságot, tevékenységet.

Igen ám, de akkor meg a kívülállók hol visszafogottabb, hol élénkebb érdeklődésével kell szembenézniük. Magam is megtapasztaltam már rengetegszer azt, hogy ha megtudták rólam, hogy rendőröket tanítok, mindjárt érdekesebb lettem. Persze ez idegen társaságban inkább átmeneti „szenzáció” – és gondolom, egy orvossal vagy tűzoltóval is így lehet. De a tartósabb és mélyebb baráti kapcsolatokban azért foglalkoztatja más is a többieket: általában hogyan bírja az ember a gyűrődést, a köztudottan nehéz körülményeket, vagy épp konkrétan milyen nehéz helyzeteket él át. Nemes egyszerűséggel: mi van vele? És messze nem a profán „sztorizásra” gondolok.

És aztán van a család, az otthon… ahová a segítő szakember nem szívesen viszi a munkát, már csak kíméletből sem. Csak hát azt meg nemigen lehet. Szerintem. Mindig csodálkozom azon, aki azt mondja, hogy a munkahelyről kilépve leveszi a „munkaruhát”, és azzal a mozdulattal – vagy kisebb-nagyobb zsilipeléssel – leteszi a vele járó terheket is. Én ebben egyszerűen nem hiszek. Lehet, hogy csak azért nem, mert nekem ez nem megy, soha nem is ment. Biztos velem van a „baj”: túlzottan agyalós fajta vagyok, és akkor is szokásom gondolkodni a „munkámon”, amikor épp konkrétan nem dolgozom. Ezt más szimplán hülyeségnek, én szenvedélynek nevezem. És alkati kérdésnek gondolom.

Pedig nincs veszélyes vagy nehéz munkám. El sem merem képzelni, hogy milyen lehet, akinek az van. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen súlyos „terhekről” lehet szó a fentebb sorolt szakmák esetében.

Lehet, hogy igaz, hogy nem viszik haza a munkahelyi ártalmakat, de akkor vajon hova teszik? Inkább attól tartok, magukba fojtják. Csakhogy ne legyen kétségünk: a negatív érzelmek (fájdalom, szomorúság, félelem, szorongás, harag stb.) elfojtása hosszú távon ugyanolyan mérgező, mint azok szűrés-zsilipelés nélküli továbbadása. Egyik se segít.

Valami jó megoldás kellene. A segítő, gyógyító beszélgetés például az. De ehhez egyfelől szándék kell, amelyet megelőz a beismerés, majd a kimondás bátorsága. Ez, valljuk be, kultúra, szocializáció, tudatos tanulás kérdése is. Másfelől partner, társ, akár szeretteink értő és elfogadó füle és/vagy szakember. Azt hiszem, ezeknek külön-külön vagy így együtt sokan híján vannak. Vallom, mert tapasztalom, hogy a megosztott bánat fele bánat, de a megosztott öröm dupla öröm. És ha ez kölcsönösen működik, szép harmónia teremthető. Egyszer én, másszor te…

Végül hadd idézzek egy éppen ide illő kommentet egy egészségügyi dolgozótól. Friss, mai és nagyon aktuálisan konkrét. A Facebookról származik, amely egyébként – már persze ha kellő önfegyelemmel és arra használjuk, amire műfaja szerint közösségi hálóként való – kommunikációs felületként megtartó erő is lehetne… Főleg a szükségszerű elszeparáltság idején hiányzó személyes találkozások helyett.

„Teljesen mindegy nekünk, egészségügyi dolgozóknak, hogy mi volt néhány hete. A most felénk áradó szeretet mindent megér! Meghatottan, könnytől csillogó szemekkel nézzük az ételeket tartalmazó feliratozott dobozokat, amiben kitartásra biztatnak az étterem dolgozói, hősnek neveznek és elismerik az odaadó munkánkat. Kell ennél több egy olyan embernek, aki elhivatottan arra teszi fel az életét, hogy másokról gondoskodjon? Köszönjük, hogy most ezt is megélhetjük, hálásak vagyunk érte!”

Remélem, ez is ad erőt a segítőknek. És azt is, hogy ha elmúlik a veszélyhelyzet, akkor is marad valami az irántuk érzett és kifejezett közösségi és társadalmi szolidaritásból.

Dr. Molnár Katalin (kommunikációs tréner) A szerző további írásait a www.nyelvilektoralas.hu honlapon olvashatjátok.

Hozzászólás írása