A tájékoztatáshoz való jog és az önrendelkezési jog – Alapvetések

Az egészségügyi ellátás nyújtásának folyamata során a beteg tájékoztatáshoz való joga egyre hangsúlyosabban kerül előtérbe. Ez azáltal érthető tetten, hogy a betegek a számukra kedvezőtlenül alakult egészségügyi állapot-változás miatt egyre növekvő számban indítanak a tájékoztatási kötelezettség megszegésére alapozottan kártérítés megfizetése iránt pert az egészségügyi szolgáltatóval szemben. Ilyen esetben az egészségügyi szolgáltatónak utólag, a rendelkezésre álló dokumentáció alapján kell igazolnia azt, hogy a tájékoztatást nyújtó orvos az érintett beteg számára az adott időpillanatban, adott anamnézis és diagnózis alapján az elvárható gondosság tanúsítása mellett valamennyi olyan információt a beteg rendelkezésére bocsátott, amely alapján a beteg megalapozottan tudott dönteni arról, hogy adott beavatkozást, kezelést vállalja-e vagy sem (azaz gyakorolja az önrendelkezési jogát).

Az orvos vállán nyugvó tájékoztatási kötelezettségnek azért van az orvos-beteg viszonyban különös jelentősége, mert a beteg „laikusként” lényegesebben kevesebb információval rendelkezik a gyógykezeléssel kapcsolatban, mint az orvos, ezért a jog ezt az egyenlőtlen helyzetet kompenzálni igyekszik. Ha tehát a beteg a tájékoztatási jog megsértésére alapítva kárigényt érvényesít az egészségügyi szolgáltatóval szemben, akkor sosem a betegnek kell azt igazolnia, hogy nem kapott megfelelő tájékoztatást, hanem az egészségügyi szolgáltatónak azt, hogy a tájékoztatási kötelezettségének eleget tett.

A tájékoztatási kötelezettség úgy az alapellátásban, mint a szakellátásban, a járóbeteg ellátáson át a fekvőbeteg ellátásig minden szakmában megjelenik, azonban a konkrét tájékoztatás tartalma és módja lényeges eltéréseket mutat. Nincs tehát olyan „sablon”, amely egy jogvita esetére biztos pernyertességet eredményezne, azonban az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv (Eütv.), valamint a bírói gyakorlat kialakította azt a keretet, amelyet betartva az egészségügyi szolgáltató jó eséllyel tudja igazolni a megfelelő tájékoztatást.

Az Eütv.13. §-a részletesen rögzíti azt, hogy a betegnek mivel kapcsolatban van joga arra, hogy részletesen tájékoztatást kapjon. Ezek közül a leglényegesebbek:

  1. milyen az egészségi állapota,
  2. milyen vizsgálatok, beavatkozások javasoltak számára, ezeknek mi az előnye és a kockázata, ezekre mikor kerülhet sor,
  3. az ellátás folyamatáról, várható kimeneteléről (az állapotromlás lehetőségét is beleértve),
  4. javasolt életmódról,
  5. milyen alternatív eljárások lehetségesek esetében, valamint arról, hogy6. végső soron ő dönt arról, hogy milyen beavatkozást, kezelést vállal.

A tájékoztatás során figyelemmel kell lenni a beteg életkorára, iskolázottságára, lelkiállapotára, egyéb ismereteire, és különös hangsúlyt kell fordítani azokra a körülmények ismertetésére, amelyek az adott kórlefolyást (műtétet) akár pozitív, de sokkal inkább negatív irányba befolyásolhatják (pl. már meglévő egészségkárosodás, ismételt műtét, stb.). Az ilyen módon „személyre szabott”, egyéniesített tájékoztatás alapján kerül a beteg abba a helyzetbe, hogy a valós és tárgyilagos információk alapján dönteni tudjon az egészségügyi ellátásával kapcsolatos kérdésekben, amelyek akár hosszú távon is meghatározhatják az életminőségét.

A beteg részére a tájékoztatást szóban minden esetben meg kell megadni, amelyet ki lehet egészíteni előre nyomtatott, általános ismertetőt tartalmazó segédanyagok átadásával. Javasolt a beteg részére nyújtott tájékoztatást írásban dokumentálni akkor is, ha azt az Eütv. nem írja elő, mert egy esetleges peres eljárásban a megtörtént tájékoztatás tartalmi elemeit rendkívül nehéz tanúbizonyítás útján rekonstruálni.

A beteg részéről megadott beleegyezés történhet ráutaló magatartással (pl. vérvételhez feltűri az inget) szóban (kimondja a hozzájárulást), írásban (minden invazív beavatkozásnál, kivéve ha az a beteg számára szakmai szempontból elhanyagolható kockázatot jelent pl. vérvétel, injekció, stb.). Amennyiben a beteg írásképtelen, két tanú együttes jelenlétében szóban kell a nyilatkozatot megtenni, amelynek tényét célszerű az egészségügyi dokumentációban írásban rögzíteni és a tanúk által aláírni.

Nincs szükség a beteg beleegyezésére abban az esetben, ha az adott beavatkozást vagy intézkedés elmaradása:

  1. mások – ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is – egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti, illetve
  2. ha a beteg közvetlen életveszélyben van.

Amennyiben a beteg a tájékoztatást követően úgy dönt, hogy az ellátást nem kívánja igénybe venni, és az ellátás elmaradása esetén egészségügyi állapotában várhatóan súlyos vagy maradandó egészségkárosodás következne be, akkor azt közokiratban (közjegyző előtt aláírt nyilatkozatban) vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban (kézzel írja és aláírja, vagy más írja és ő két tanú előtt aláírja), vagy írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében utasíthatja vissza (egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell és a tanúknak alá kell írnia). Minden más esetben „csak” célszerű a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni.A cselekvőképes beteg a tájékoztatásról lemondhat, amelynek azonban korlátja az, hogy a tájékoztatás elmaradása mások egészségét nem veszélyeztetheti. Amennyiben a beteg ezen jogával élni kíván, célszerű írásban dokumentálni és a beteggel aláíratni.

Az itt tárgyalt szabályrendszer a cselekvőképes betegekre (18. életévét betöltötte és nem áll gondokság alatt) vonatkozik, a cselekvőképtelen, a korlátozottan cselekvőképes kiskorú, a 16. évét betöltött korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott betegek tájékoztatására és önrendelkezési jogának gyakorlására speciális szabályok vonatkoznak.

A kérdéskörről részletesebben “Az egészségügyi ellátás visszautasítása” című bejegyzésben olvashattok.


Dr. Vicze-Iván Viktória (kamarai jogtanácsos, Pécsi Tudományegyetem)

Hozzászólás