Bűn és bűnhődés orvosi és etikai dimenziói (Beszámoló)

Érdekes és jó hangulatú előadásokat hallgathattunk meg igen fajsúlyos témákban a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán, a „Vas utcai délutánok” c. előadássorozat keretében. Az előadók a bűn és bűnhődés orvosi és etikai dimenziói témakört járták körbe különböző megközelítésekből.

Elsőként Dr. Lászik András, a Semmelweis Egyetem Igazságügyi és Biztosítás-orvostani Intézetének docense tartott előadást a bűnügyek feltárásakor használt DNS technikákról. Bemelegítésképpen a DNS technika megértéséhez szükséges mértékben kaphattunk fejtágítást a molekuláris biológia tárgyköréből, majd rátértünk a nyomok azonosításának történetére. A kezdetekkor, 1900-ban Karl Landsteiner fedezte fel az AB0 vércsoport rendszert. Ezután már nem volt kérdéses, mi lesz a sorsa annak, aki transzfúziót, azaz vérátömlesztést kap, hiszen az orvosok már ismerték a különböző vércsoportokat. Ezt az új ismeretet az igazságügy is alkalmazta, azonban a szerológusok nem számoltak azzal, hogy beszáradás után az antigének tönkremennek, így sokszor téves eredményeket kaptak. Emiatt sok 0 vércsoportú személy került – akár súlyos – joghátrányba. Új perspektívára volt tehát szükség, amelyet végül a DNS technika adott meg. Ha a leütött báziskarakterek mennyisége szerint mérnénk össze az élőlényekben található információkat, amelyeket a DNS tartalmaz, akkor viszonyításképpen elmondhatjuk, hogy egy baktérium 1 könyv, egy gomba 3, egy rovar 50, a Homo sapiens, azaz az ember genetikai állománya pedig kb. 750 könyvnyi adatot tartalmaz. A vizsgálat során az alapszekvenciák ismétlődéseit figyelik, melyek egyénenként változók, ez a módszer a DNS-fingerprint vizsgálat.

Ráadásul, ezzel már nem csak a vér, hanem többféle biológiai nyom is vizsgálhatóvá vált (ondó, nyál, haj, stb.). A kicsöppentett és megszáradt vér például körülbelül 6 évig vizsgálható, csontokból azonban még több idő elmúltával is találunk DNS-t, azonban a siker nagyban függ a csont állapotától is.

Összességében elmondható, hogy a DNS technika teljes szemléletváltást hozott a tudományba. Sőt, azóta képesek vagyunk rendkívül kevés, akár egy gombostűfejnyi mennyiségű anyagból is információt nyerni az azonosításhoz. Ez egy újabb technikának, a polimeráz enzimmel végzett láncreakciós DNS sokszorosításnak köszönhető, ami tulajdonképpen egy molekuláris fénymásolás, amely során sokszorosításra kerül az információ. Természetesen sejtmagi DNS hiányában sem vagyunk akkora bajban, hiszen lehetőségünk van a mitokondriális DNS meghatározására is.

Több izgalmas bűnügyi eseten keresztül került bemutatásra, milyen elképesztő helyzetekben tud segíteni a DNS profil meghatározása. A hallgatóság pedig olyannyira elmerült az ismeretekben, hogy végül egy bűnügyet is sikerült közösen megoldani, ahol a tettest a lebukástól valóban egy hajszál választotta el!

A második előadást Dr. Dobos Attilától, a Semmelweis Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének docensétől hallhattuk, amely során a jó és a rossz jelentése, mint manapság használt kategóriák került kifejtésre. Az előadó felveti a kérdést, hogy miért érezhetjük azt, hogy amit a nyugati világban, 2500 éve a jóról és a rosszról megismertünk és használunk, az a bizonyosság és egyértelműség elillan a kezünk közül? Ez a dilemma a modern biológia, és egyáltalán a modern medicina által feltett kérdésekből fakad.

A dilemmát az okozza, hogy amennyiben helyesek az anyagi világ működésével kapcsolatban felismert törvényeink és valóban leírják annak pontos működését, akkor ez azt jelenti-e, hogy ami történni fog, az tulajdonképpen előre kiszámíthatóvá válik? Vagyis megszűnik-e az esetlegesség, hogy az emberek maguk dönthessenek? Ha minden előre elrendeltetett, akkor egyre távolabb kerülünk a szabad akarattól, tulajdonképpen az meg is szűnik létezni. Ha nem lenne szabad választásunk, akkor nem tudnánk megállapítani a cselekedeteink következményeit, ez esetben nem lenne jó és rossz, hiszen nincs mihez viszonyítani, minden eleve el lenne rendelve. Tehát ha valamit teszek, az azért történik meg, mert része vagyok egy nagy egésznek, amelynek a működése kiszámítható, így az enyém is azzá válik.

Testünk és gondolataink megismerése során a modern medicina mélyen behatolt az utóbbi területre is. Egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse az emberi cselekvések és döntések mögött húzódó biológiai mechanizmusokat. Például miért vagyunk boldogok, vagy miért leszünk öngyilkosok? Törvényszerűen reagálunk egy biológiailag determinált helyzetre, utóbbi esetben például az alacsony szerotoninszintre. Ennek tükrében hogyan vonható felelősségre bárki, aki tesz valamit? Jó és rossz helyett manapság inkább beszélünk normálisról és abnormálisról. A normalitás átveszi az erkölcsi kategóriák, a helyes és helytelen alapját, a feszültséget azonban az okozza, hogy a hagyományaink nem erre épülnek.Ahogy érthetővé válik például, milyen biológiai és pszichés folyamatok vezetnek oda, hogy valaki pedofillá, vagy akár bármilyen más devianciát gyakorló egyénné váljék, nem oly módon vetődik fel a kérdés, hogy bűnös vagy nem bűnös, hanem hogy beteg vagy nem beteg-e az illető. Ahogy racionalizáljuk a cselekedeteinket, úgy veszítjük el egyre inkább a szabadságunkat, és így az erkölcs maga is más színben fog feltűnni, megváltoztatva ezzel a felelősség kérdését. Ha feltárjuk a biológiai okokat, amelyek kezelhetők az orvostudomány segítségével, egy olyan helyzettel találkozunk, amelynek kezelésével kapcsolatban nincs gyakorlatunk. Egy lehetőségünk van csupán, ha azt mondjuk, ezek az emberek nem normálisak, ellentétben a többiekkel, akik azok. Jó és rossz döntések értékelésekor azonban nem csak a biológiai vonatkozásokat kell figyelembe vennünk, hanem egy adott közösség aktuális normáihoz való alkalmazkodást is, hiszen vannak társadalmak, amelyekben bizonyos kérdések kapcsán teljesen más normákat követnek az emberek. Ilyen helyzettel találkozhatunk egészségügyi ellátóként akár az abortuszkérdés kapcsán is.

Mielőtt azonban mindannyian beletörődtünk és lemondtunk volna a szabad akaratunkról, kiderült, hogy ez a dilemma az eleve elrendelésről feloldható!A világ működésének vizsgálata során rá kellett jönnünk arra, hogy azt soha nem fogjuk tudni teljes egészében megismerni az azt felépítő részecskék természetéből fakadóan. Ennek mérhetősége ugyanis nem a műszereink pontosságától függ, ez egyfajta esetlegesség, amelyet nevezhetünk akár véletlennek is. Nem gondolhatjuk azt, hogy ami számunkra evidencia és helyes, mindenki más számára is az. Az ember ugyan társadalmakban él, de ezek normái, az egyént ért hatások, környezeti tényezők olyanfajta esetlegességet képviselnek, mint a részecskék vizsgálata során azok természete. Nem kiszámíthatók. Ezért hiába gondolkodunk úgy, hogy a dolgok, így a testi és a szellemi világ élesen szétválasztható, ez nem lehetséges. Pontosan ezért nem gondolhatjuk azt, hogy annak ellenére, hogy egyre többet a magunk, és a világ működéséről, ez nem fog determinálni bennünket végérvényesen, nem fogjuk elveszíteni az egyéni szabadságunkat.

Gresz Ágnes (mentőtiszt, Semmelweis Egyetem)

Hozzászólás írása